Beszélgetés Sulyok Erzsébettel

Miként más sportágban, így a kézilabdázásban is különféleképpen alakul a válogatottbeli pályafutásukat befejezett játékosok sorsa. Vannak, akik edzőként vagy vezetőként a sportág vonzásában élnek továbbra is, míg mások életpályája kevésbé marad ismert.
A hetvennyolcszoros válogatott, Sulyok Erzsébet is az utóbbiak közé tartozik: 1981 és 1985 között elég stabil tagja volt a nemzeti együttesnek, hogy azután 1986-ban bekövetkezett porcsérülést követően hátrébb lépjen. A Győrből indult, első válogatottságát még szülővárosában megélt játékos Veszprémben teljesedett ki, s mindmáig ott is él Németh Gábor ismert kézilabda edzővel házasságban.
– Hogyan lett éppen kézilabdázó – kérdeztem a kétgyermekes családanyát, aki 1961-ben született és egészen 2008-ig játékban maradt.
– Gáborral már 1970 óta ismerjük egymást. Ekkor szerveztek Győrben egy válogatást, ahol engem is későbbi tehetségnek néztek, így elkezdhettem edzésekre járni. Magára a játék alapjaira Csepi Lászlóné tanított meg, így őt tartom az első edzőmnek. Amikor 1977-ben – 16 évesen – tagja lehettem az Országos Ifjúsági Kupát nyert Textiles csapatának, már Gábor volt az edzőm.
– Mikor került a felnőtt válogatott keret közelébe?
– Sokat jelenthetett a megítélésemben az, hogy az NB I 1981-es szezonjában a Győri Textiles sportolójaként én lettem a gólkirálynő – ezt a teljesítményt 1985-ben sikerült megismételnem. 1981-ben hívott be a keretbe Csík János és segítője, Szabó „Patyi” István, s még az 1982 decemberében, Magyarországon megrendezett világbajnokságra készülő, húsz fős keretnek is a tagja voltam. A tizenhatra volt „szűkítésnél” azonban már magas volt a mérce számomra és utólag is úgy érzem, nem történt velem szemben semmiféle hátrányos megkülönböztetés. Egyszerűen jobbak voltak nálam azok, akik végül a keretben maradtak.
– A válogatottbeli éveire még sokan emlékeznek, leginkább talán azért, mert nagyon jó hatásfokkal lőtte a hétmétereseket. Volt ennek a ritka eredményességnek valami titka?
– Ilyesmiről nem tudok említést tenni. Tény, hogy amíg a válogatottban játszhattam, szinte mindig én lőttem a heteseket. Nagyon koncentráltan figyeltem a kapusokat, amikor pedig lőttem, a gyors csuklóm és az erősen meglőtt labdák révén lehettem eredményes. A kapusok ugyanis hiába mozdultak esetleg abba az irányba, a lövéseim általában előbb értek a kinézett helyre. Volt egy évem, amikor a válogatottban és a bajnokságban összesen 106 büntetőt lőhettem, ezekből pontosan száz be is talált.
– 1982 végén került Győrből Veszprémbe. Ott milyen utat tett meg?
– A következő három év sikerült pályafutásom során a legjobban. Olyan csapattársaim voltak, mint Orbán Csilla, Nyári Zsuzsa és Budai Piroska. Ez idő alatt még véletlenül sem kellett arra gondolnunk, ami 1986-ban bekövetkezett: a Bakony Vegyész kiesett az NB I-ből. Én is megsérültem, s a felépülésem után már nem voltam a régi, nem is kerültem vissza a válogatottba sem.
– Ráadásul bejött egy érdekes kanyar is…
– Eligazoltam Szegedre, ahol akkoriban a tősgyökeres békéscsabai, Szabó Károly volt az edző. Vele felkerültünk az NB I-be, majd stabilan benn is maradtunk. 1989-ben a bajnoki rendszert átállították tavaszi-ősziről őszi-tavaszira, én pedig tavasszal visszajöttem Veszprémbe. 1991-ben összeházasodtunk Gáborral, s egyidejűleg egy vállalkozásba is belefogtunk. Meggyőződésem ugyanis, hogy az embernek – ha egy módja van rá – több lábon kell állnia. Mi a konyhafelszerelések forgalmazásába-árusításába vágtunk bele és bizony voltak izgalmas éveink is. Végül csak „belenőttünk” ebbe a profilba és mind a mai napig ez a tevékenységi körünk is megmaradt.
– Azért a fő helyen mindmáig a kézilabdázás van.
– Hát persze. A csúcs-éveimből mindössze annyi hiányérzetem maradt, hogy nem tudtunk a Bakony Vegyésszel bajnokságot nyerni. Ehhez legközelebb 1983-ban álltunk, akkor a Spartacus mögött végeztünk a második helyen. Vígaszként éltem meg, hogy a Magyar Népköztársasági Kupát egyszer sikerült elhódítanunk.
– Amikor visszatért Szegedről, hol folytatta tovább a játékot?
– Az idő közben megerősödött Veszprém-Barabás NB II-es csapatában szerepelhettem, miközben megszületett két gyermekem: Krisztina 1991-ben, Balázs pedig 1993-ban jött a világra. Jómagam egyébként 2008-ig játszottam a Pannon együttesében, miközben 2002-ben elkezdtem edzősködni, egy OKJ-s minősítés birtokában. Előbb éveken keresztül egy székesfehérvári fiókcsapattal foglalkoztam Várpalotán, majd visszatértem a Veszprém-Pannon klubba, ahol mindmáig is edzősködöm: csak serdülő vagy ifjúsági lényokkal foglalkozom. Mivel a felnőttek az NB II-ben szerepelnek Pischné Bankó Zsuzsanna vezetésével, így minden korosztályban kell indítanunk csapatot. A felnőtteknél egyébként a lányom is játszik, s mivel neki is van végzettsége, így ő is edzősködik az utánpótlás vonalon, az óvónői munkája ellátása mellett.
– Hallgatva a programjaik sorolását, aligha unatkoznak?
– Dolgunk éppen elég van. A sok elfoglaltságom ellenére igyekszem követni a sportág fontosabb eseményeit. És természetesen bármikor szívesen emlékezem a régi, szép időkre. Így az akkori kor általam legjobbjainak tartott játékosaira, akik közül Amált, azaz Sterbinszky Amáliát és Gódorné Nagy Mariannát különösen sokra tartom. A nyolcvanas években két, szerb világklasszisa is mély benyomást tett rám: Jasna Kolar-Merdan és Szvetlana Kitics, akik a maguk posztján abban az időben a világ talán legjobbjának számítottak.
– Lányáról már volt szó, a fiáról még nem.
– Gábor irányítóként szerepel a Cegléd NB I-es gárdájában. Mivel mindig igyekeztem reális maradni, így azt kell mondanom: a válogatottságról soha nem álmodoztam vele kapcsolatosan. Annak viszont örülök, hogy irányítóként egyre jobban beleszokik a poszt kínálta feleadatokba és stabil, további élvonalbeli pályafutásra tartom alkalmasnak. Mivel Gábor számol a sportkarrier véges voltával, ezért párhuzamosan már ő is keresi helyét a civil életben.
– A jelenlegi magyar női felnőtt válogatottról mi a véleménye?
– Természetesen láttam a legutolsó meccseiket a dániai Európa-bajnokságon és kicsit csalódott voltam. Ez a csapat ugyanis az ott mutatottnál mindenképpen többre képes és meggyőződésem szerint ezt be is fogja bizonyítani az olimpiai kvalifikációs tornán. Biztosra veszem a továbbjutásukat, így a tokiói olimpiai részvételüket is, mert ez a gyengécske dániai produkció ösztönzőleg fog rájuk hatni.
– A legjobbakhoz viszonyítva még bőven van lehetőségük a fejlődésre…
– Elsősorban a norvégokhoz képest még nagyon sok a tanulnivalójuk, ez nem is vitás. Az északiak fizikailag is a mezőny fölé nőttek és szakmailag is nagyon erősek. Ami pedig Nora Mörköt illeti, aki tíz térdműtét után így tud visszaállni, az a legnagyobb kalapemelést is megérdemli!

Forrás: MKSZ

44 Shares